81% Kakaótartalom

Az érzelmeket ízekként élem meg. Természetesen a legfinomabb csemegéket mindig a férfiak jelentették számomra. Emlékszem az első szerelmemre. Alig múltunk 14 évesek, ártatlanok voltunk, az érzéseink egymás iránt pedig olyan puhák és édesek, mint a mályvacukor. Aztán 17 évesen utolért a lázadó korszak. Az akkori pasim vad volt és tüzes, akár a ghost chili. Minden cseppje fájt, és égetett, én mégsem tudtam neki ellenállni. Az egyetemen már óvatosabb voltam, és egy régi haverral jöttem össze. Nem igazán vonzódtam hozzá, de akkor jól jött a biztos pont. Hogy milyen ízt váltott ki belőlem? Igazából, csak a véletlennek köszönhetően találtam rá a megfelelő hasonlatra, amikor cukor helyett sót kevertem a tejszínhabba. Első ránézésre ugyanolyan könnyednek és selymesnek látszik, mint bármelyik társa, ám belekóstolva egyenesen visszataszító az élmény. Végül az utolsó kapcsolatom ismét ígéretesnek indult, friss és ropogós volt, akárcsak a pirított mandula, de egy idő után kezdett megavasodni. Akár az összes eddigi szerelmemnek, ennek is lejárt a szavatossági ideje.
Jelenleg nincs semmilyen íz az életemben. Csupán egy visszatérő álom csempészik némi fűszert a mindennapokba. Sajnos, mire felébredek, nem emlékszem sem a férfi arcára, sem arra, mit csináltunk, ám a kellemes érzés, ami megmarad utána, egész nap elkísér.
Hétvégenként, amikor van időm lustálkodni, hosszasan elmélkedem, hogy mihez társíthatnám ezt a bizsergést. Sok ötletet elvetettem, mígnem a kávénál állapodtam meg, a maga karakteres, sötét, keserű ízével, amihez egy felpezsdítő, ellenállhatatlan aroma társul. Valami azonban még mindig hiányzott a hasonlatból. Egy kis édesség, egy kis játékosság.
– Rebi! Hahó, Rebi!
Összerezzenek Paula hangjára. Ijedtemben a papírjaim után kapok, mintha nagyon elfoglalna a munkám. Nem sikerül hitelesre a színjáték, így csak nevet rajtam.
– Mázlid, hogy nem a főnök vagyok – jegyzi meg. – Min merengsz ennyire?
– Semmin. Csak olyan szépen süt a nap, bűn itt az irodában kuksolni.
– Ne is mondd! – vágja rá, miközben fenekével helyet túr magának az asztalomon. – Érzem, hogy teljesen bezsongok a tavasztól. Kell egy pasi! Nekem is és neked is!
Nem szeretem, amikor Paula felcsap önkéntes kerítőnőnek. Túl hamar beleéli magát mindenbe, és általában a saját ízlését próbálja rám erőltetni. Kicsit olyan, mint a gyömbér. Kis mennyiségben finom fűszert ad az életnek, de töményen senki sem akar beleharapni.
– Jut eszembe, miért jöttem – hajol hozzám közelebb. – Megvan Janka meglepetés bulijának az időpontja. Szombat 20:00 óra, a Valentinusban foglaltunk asztalt. Táncolós ruhát vegyél fel!
Ezzel a kijelentéssel talpra szökken, hogy visszasuhanjon az asztalához. Nem értem, hogyan csinálja, de mindig kiszúrja a főnököt, pedig most is háttal ült neki. A példáját követve gyorsan gépelni és kattintgatni kezdek, ám így sem úszom meg néhány rosszalló megjegyzés nélkül.
A munkaidő végére teljesen kipurcanok. A főnök megérezhette, hogy rossz hatással van ránk az évszak, ezért egész nap járőrözött körülöttünk. De még mindig hátra van a vásárlás, mivel Jankának eddig nem vettem semmit. Annak ellenére, hogy kollégák vagyunk, nem igazán ismerem őt, csak Paula révén hívtak meg a bulijába. Mindenesetre valami középkategóriás bonbon bőven megteszi az alkalomra.
Elbuszozom a Tescohoz, majd belépek a jól ismert fotocellás ajtón. A fáradalmak után felüdít, hogy a sorok között bóklászhatok. Elsőként a kozmetikumokhoz megyek. A tusfürdőkről már csukott szemmel meg tudnám mondani, melyik márka melyik illatáról van szó, annyiszor végigszaglásztam az összeset. Van otthon belőlük vagy húsz, hogy mindig a hangulatomnak megfelelőt tudjam választani. Itt egy új körtevirágos illat, veszek belőle egyet.
Ezután átsuhanok a fűszerek között. Itt kizárólag a fantáziámra hagyatkozhatok, hogy a zárt zacskókon keresztül felidézzem a fahéj, a koriander vagy a szegfűszeg aromáját. Kettőt fordulok jobbra, és megérkezem a kedvenc részlegemhez, a zöldség-gyümölcsök közé. Tudom, hogy bunkóság, de mindegyikből kiveszem a legszebbet, még ha nem is szándékozom megvenni. Megtapogatom, hogy érezzem a textúráját, magamba szívom az illatát, és elképzelem, milyen érzéshez hasonlítana az íze. Ez az én titkos szenvedélyem.
Miután kellőképp feltöltődöm, ráveszem magam, hogy eleget tegyek a kötelezettségeimnek, és az édességsorhoz görgetem a kosaram. Bevallom, tájidegennek számítok itt, mert nem szeretem a csokoládét, különösen a mesterséges ízesítéseket, amivel időről-időre próbálják feldobni a gyártók a termékeiket. Találomra leveszek egy elegánsabb dobozt, és elkezdem olvasni a címkéjét.
– Nem értem, hogy képesek az emberek ilyen ócska csokoládékért pénzt kiadni – hallom a hátam mögül egy férfi hangját.
Rögtön megfordulok, ám az illető rám se bagózva csörtet a húspult felé. Hozzám hasonló korú és alkatú srác. Kötényt visel, a pólója hátuljára pedig az Éden Csokoládébolt logója van nyomtatva. Ismerem a helyet, a Tesco előterében levő üzletek egyike.
Visszarakom a bonbont a polcra, miközben elhatározom, hogy benézek a fickóhoz, és visszavágok, amiért a tudatos vásárlói mivoltomat merte becsmérelni.
Távolról figyelem, merre tart, majd nem sokkal utána beállok a sorba a pénztárnál. Csupa félkész kaját vesz, bizonyára agglegénymenü. Fizetés után kicsit elszöszmötölök a pakolással, nem akarok rögtön a nyomába eredni. Nem valami gyors, így a szomszédos kirakatok nézegetésével ütöm el az időt, amíg leveszi a „Rögtön jövök” táblát, és újra kinyitja a boltot.
– Jó napot! – üdvözlöm.
– Jó napot kívánok! – köszön vissza az eladók gépies szívélyességével. Meg sem rendül a látványomra, a parasztja már el is felejtette, hogy beszólt nekem.
– Miben segíthetek? – kérdi.
Lenyelem a sértettség fémes, keserű ízét, és magamra erőltetem a gyanútlan vásárló arcát.
– Egy kolléganőm születésnapjára szeretnék valamilyen bonbont venni.
– Mit szeret a hölgy? – lép a kínálathoz, és sorban elkezdi mutogatni az opciókat. – Van tejcsokoládé, étcsokoládé, fehér vagy gianduja csokoládé. Továbbá ezeknek a különféle töltelékes változatai. Kizárni való allergének esetleg?
– Nem tudom – felelem nemes egyszerűséggel, habár kezdem kellemetlenül érezni magam a rengeteg kérdés után. – Nem állunk olyan közeli kapcsolatban, hogy ismerjem az ízlését vagy az allergénjeit.
A válaszomra csupán hetykén megvonja a vállát.
– Akkor válassza azt, amelyik magának szimpatikus! Úgyis mindenki a saját vágyait éli ki az ajándékokban.
Felbosszant a flegmaságával. Sosem bírtam, ha egy pasi ennyire nemtörődöm az ajándékozás terén. Előre sajnálom a mindenkori barátnőjét, amikor az évfordulójukra egy csokor virág helyett csavarhúzókészletet kap.
– Nem szeretem a csokoládét – jelentem ki erőszakosabban, mint terveztem. – Ajánljon valamit, maga a szakember!
A kijelentésemre végre egy kis fintor fut át unott ábrázatán. Most már ő is úgy érezhet, mintha köménymagra harapott volna.
– Legyen szíves, ne vegye egy kalap alá az én csokoládémat azokkal a vackokkal, amiket az eddigi élete során volt szerencséje megkóstolni! Az Éden Csokoládé termékei mind mestercukrászok által tökéletesített receptek alapján készültek, a legnagyobb műgonddal formázva meg minden egyes bonbont, kizárólag minőségi alapanyagokat használva.
Elmosolyodom. Saját magát húzta csőbe azzal, hogy ilyen átlagos reklámszöveggel állt ki ellenem.
– Sajnálom, de ennél azért eredetibb duma kell, hogy meggyőzzön. Ha akarja, megadom a marketingcég elérhetőségét, ahol dolgozom, foglalkozunk kisvállalkozókkal is.
A füle hegyéig elvörösödik. Látszik, hogy elevenébe tapintottam, és majd felrobban a méregtől. Vajon milyen ízt érezhet? Paprikát, borsot esetleg tormát? Nem derül ki. Nem válaszol, hanem elviharzik a hátsó részbe, ahonnan egy ezüsttálcával tér vissza, amin különböző árnyalatú és formájú falatkák díszelegnek.
– Rendben van. Ha a szavamnak nem hisz, hát kóstolja meg! Az ízek nem hazudnak.
Belenézek a szemébe, ám nem látok benne sem paprikát, sem borsot, sem pedig tormát. Csak az elhivatottságot és a szenvedélyt, amit a csokoládéja iránt érez. Egy pillanatra elfog a kíváncsiság, és megmozdul a kezem, de aztán figyelmeztetem magam, hogy elégtételt jöttem venni, nem az ízeken keresztül kacérkodni.
– Á, tudja mit? Inkább visszamegyek, és veszek egy doboz Raffaellot, azt úgyis mindenki szereti.
Nem várom meg a reakcióját, csupán elfordulok, és kisétálok a boltból. Ő sem szól utánam, mégis biztos vagyok benne, hogy végig követ szúrós tekintetével, és magában a káromkodások teljes palettáját szórja rám. 

A szombat gyorsan eljön, és én máris késésben vagyok. Nem tehetek róla, nehéz megtalálni a megfelelő ruhát, ami csinos, mégsem túl elegáns, és épp csak annyira kényelmetlen, amennyit egy ilyen érdektelen buliért érdemes elviselni.
Bekukucskálok a Valentinus ablakán, szerencsére nem keltett nagy űrt a hiányom, és már mindenki vidáman iszogat. Le sem veszem a kabátom, máris Jankához furakszom, hogy gyorsan átessek a kötelezőkön, majd lehuppanok a Paula melletti székre.
– Hol voltál? Már túl vagyunk a pohárköszöntőn.
Majdnem belekezdek a sablonos magyarázatba, amikor meglátom csokifiút az asztal túlsó végén.
– Basszus!
– Mi van? – néz oda Paula. – Ismered?
– Nem. Csak a Tescoban sikerült belekötnünk egymásba.
– Kár. Pedig helyes srác és isteni cukrász. Alig várom, hogy ehessünk a tortájából. Ezeket a bonbonokat is ő készítette – tol elém egy kistányért. – Kóstold meg!
– Most nem kérek – felelem, és ösztönösen csokifiúra pillantok. Borsónyira zsugorodom, amikor találkozik a tekintetünk. Most, hogy másodjára is visszautasítottam, úgy néz rám, mint a véres rongyra.
– Egyébként ő kinek a kije? – kérdezem visszafogottabb hangon.
– Janka unokatestvére. Ha jól emlékszem, Rolandnak hívják.
Roland, ízlelgetem a nevet, és felhörpintem a mostanra meglangyosodott fehérboromat.
Egész este görcsösen igyekszem elkerülni. Nemcsak a vele való beszélgetést vagy a pillantását, de az egész létezését próbálom kitörölni, amiben a puncsos tál bizonyul a legnagyobb segítségnek. Ő azonban másképp gondolhatta a dolgot, mert amikor egy magányos percemben magyarázatot szövögettem arra, miért kell most már hazamennem, hirtelen mellettem termett.
– Üdv – szólít meg.
– Hello – köszönök vissza, és nem tudom eldönteni, hogy a puncstól vagy a szégyentől ég ennyire az arcom. – Nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk.
– Én sem. Különben elmondtam volna magának, hogy Janka kedvence a kókuszos praliné. De azért a Raffaelloval sem lőtt mellé.
Viccelődik. Talán mégsem utált meg teljesen.
– Miért magázódsz velem itt is, mikor majdnem egyidősek vagyunk?
– Nem leszünk pertuban, amíg meg nem kóstolja a csokoládémat – jelenti ki határozottan.
Kinevetem a gyerekes makacskodását.
– Mondom, hogy nem szeretem…
– Van valami, amit csak magának csináltam – vág a szavamba. – Tudja, tegnapelőtt szörnyen felbosszantott. Azóta csak azon jár az eszem, hogy kicsoda maga valójában, és mi az a forma, az az íz, amivel képes lettem volna elcsábítani.
Kíváncsian fürkészem minden rezdülését. Nem tudom eldönteni, hogy tényleg tetszem-e neki, vagy a sértett hiúsága és a csokoládé iránti szenvedélye miatt csillog ilyen vadul a szeme. Apró mosolyra húzom a szám. Érdekes lesz kideríteni.
– És úgy gondolod, sikerült megtalálnod?
Nem látom, mit reagál, mert kihunynak a lámpák, hogy átadják helyüket a zenének és a táncparkett piros-kék-zöld fényeinek. Int, hogy várjak, majd az asztalokhoz megy, és a céges hűtőtáskák egyikéből kihalászik egy apró csomagot. Nehéz elhinni, hogy nem csak az alkoholos mámor játszadozik a képzeletemmel, miközben egyre tisztábban rajzolódik ki a meglepetésem. A csomagolás kiábrándítóan pőre – csupán némi celofán, aranyszínű szalaggal átkötve –, a fények táncában mégis úgy érzem, ez a leghatásosabb reklám, amit valaha láttam.
Nem adja oda, helyette féltő gonddal elkezdi maga kibontani. Már nem kérdez vagy erősködik, a siker biztossága vezeti ujjait. Közelebb lép hozzám, szabad kezével elsimít egy tincset a fülemről, és a zenét túlkiabálva ennyit mond:
– Sajnálom, hogy az édességsoron olyan tapló voltam.
Szóval végig tudta, ki vagyok, és abban reménykedik, hogy ezzel az aprósággal kiengesztelhet. Vajon a beszélgetésünkből következtette ki, hogy pont erre a bulira készülök, vagy hetek múltán is áhítatosan hordozta volna ajándékát, hátha a véletlen újra összesodor minket? Igazából mindegy. A gesztus hatására az ellenállásom kámforként illan el. Nincs más vágyam, mint megkóstolni az egész lényét, az érzéseit, amit ebbe az egyetlen falatba sűrített.
Magamhoz húzom a kezét. Az ujjbegye finoman az ajkamhoz ér, ahogy a bonbont a nyelvemre ejti. Elevenembe hat az élmény. Rögtön felismerem, hogy ezt az ízt keresem hetek óta. Az álmom ízét. Nem olyan, mint a bolti tejcsokoládé, puha és omlós, akár egy bájos kisfiú, hanem sötét és kemény, keserű mégis csöppnyit édes, mint egy igazi férfi. Mint ő – pillantok a szemébe.
Hatalmába kerít a mohóság. Még többet akarok belőle, de türtőztetem magam. Először meg kell tudnom a nevét ennek a csodálatos érzésnek, hogy örökre emlékezhessek rá.
– Mi van benne?
Most először látom mosolyogni, és akár a csokoládé a számban, én is elolvadok. Újból a fülemhez hajol, és alig hallhatóan válaszol:
– Ugyanaz, mint benned. 81% kakaó.